00. - Round and round like a horse on a carousel, we go

Eleanor
Melanie Martinez - Carousel

 Hogy mit szeretek Torontóban? Az őszt. A gyönyörű, színes leveleket a járdán. A ropogó hangot amit kiadnak, mikor rájuk lépek. Szeretem, ahogy szerteszét repülnek, mikor belegázolok egy-egy térdig érő kupacba. Szeretem a ködös időt, a gyakran szemerkélő esőt, a párán áttörő napsugarak melegségét. Születésemtől fogva itt élek, ez a város az otthonom, mindig is az lesz. Akárhová is utazom, a szívem mindig visszahúz ide. Egyszerűen nem lennék képes itt hagyni ezt a helyet. 

Mélyen beszívtam a hűvös, októberi levegőt, miközben befordultam a sarkon. Tekintetemmel végigszántottam a szomszédaink hatalmas házait. Mosolyogva intettem a Fitzky házaspárnak, akik épp kinyitották óriási kapujukat, hogy kitolassanak méregdrága autójukkal. Visszaköszöntek, s a kapu bezárása után már el is hajtottak. Annyira elbambultam, hogy észre sem vettem, már a házunk kapuja előtt vagyok. Mielőtt észbe kaphattam volna, hirtelen nekiütköztem valaminek, pontosabban valakinek. 

- Ó, bocsánat. - szólalt meg a fiú. 

- Nem, én voltam, bocsánat! - szabadkoztam felnézve rá. Barna haja kuszán állt ide-oda, szintén barna szemei végigmértek, ajkain apró mosoly játszadozott. 

- Cameron Dallas. - nyújtotta a kezét. 

- Eleanor Von Owerliv. - mutatkoztam be én is, s megráztam kezét. 

- Szóval Eleanor. Esetleg haza igyekeztél? Mert szívesen hazakísérlek. - kezeit zsebre vágta és rám mosolygott. 

- Köszönöm, de... Mondhatni itthon vagyok. - néztem házunk felé. 

- Ó. - kerekedtek el szemei. - Itt laksz? - mutatott az épület felé hitetlenkedve. 

- Igen. - bólintottam mosolyogva. 

- Hát... Eleanor, akkor még biztos találkozunk. - mosolygott rám, és kicsit közelebb hajolt, valószínűleg, hogy adjon egy puszit, de ekkor a kapu nyikorgására lettem figyelmes és egy kéz erősen megfogta karomat, majd magához rántott. Tyler mellkasának ütköztem, akinek még mindig nem állt szándékában elengednie. 

Tyler

- Szia, baba. -  nézett le rám, s szabad kezével megfogta arcomat, majd magához húzva hosszú csókot nyomott ajkaimra. Két éve vagyunk együtt, de nem igazán azért, mert szeretjük egymást. Az én apám és az ő anyja előnyére válik a dolog, hiszen üzlettársak. Mikor Tyler-nek kevesebb órája van, mint nekem, általában átjött és megvárt a szobámban. Ez ma sem volt másképp, leszámítva, hogy valószínűleg meglátta az ablakból, hogy Cameron-nal beszélgetek, ezért lejött. Nem válaszoltam neki, csak megpróbáltam kivenni karomat keze alól, de csak egyre jobban szorított. Halkan felszisszentem, de nem érdekelte. Cameron összeráncolt szemöldökkel figyelte a jelenetet. 

- Engedd el, fáj neki. - nézett Tyler-re. 

- Tyler, ő itt Cameron... - kezdtem, de egy dühös pillantással elhallgattatott.
- Ki vagy te, hogy megmondd mit csinálhatok a barátnőmmel és mit nem?
- Hé, nyugodj meg, csak szóltam, hogy fáj neki. - tette fel védekezően kezeit Cameron.
- Fáj, El? - nézett rám szikrákat szóró szemekkel Tyler. Nem válaszoltam, csak lesütöttem szemeimet. - Kérdeztem valamit. - emelte fel a hangját és még erősebben megszorította karomat.
- Nem... - motyogtam.
- Na látod, nem fáj neki. - nézett Tyler újra Cameron-ra, aki alsó ajkát beharapva bólintott. Nem hitte el. Még Tyler sem hitte el. - Gyere cica. - indult el a kapu felé és maga után rángatott. Bocsánatkérően néztem Cameron-ra, aki csak összevont szemöldökkel nézett. Nem néztem hátra többet, mikor már a macskaköves úton mentem Tyler után, de tudtam, hogy hallja és látja még mi történik. - Nem akarom többet a közeledben látni.
- De csak...
- Nincs de! - rántott rajtam egy nagyot. - Nem beszélsz vele többet és pont. - nem válaszoltam.

Mrs Owerliv

Mikor beértünk a házba Tyler ujjait összekulcsolta enyémekkel. Anyám az egyik szalonban ült és ránk kapta tekintetét mikor elmentünk mellette.
- Szia anyu. - intettem neki.
- Szia kincsem. - válaszolt, majd újra újságjának szentelte figyelmét, miközben felmentem Tyler után a lépcsőn. Ezúttal megragadta csuklómat és úgy rántott be szobámba. A szobalány ijedten ránk kapta tekintetét, de csak rámosolyogtam.
- Köszönöm Jenny, elmehet. - mondtam a könyvespolcom leporolására utalva.
- Köszönöm Miss Eleanor. - bólintott és kitipegett a szobából becsukva maga után az ajtót. Ledobtam táskámat és dzsekimet az ágyra, majd lerángattam cipőmet is. Azt hittem ennyi volt. Tudhattam volna, hogy nem, ennél már jobban ismertem Tyler-t. Karomat megragadva nekivágott a falnak, mintha csak egy rongybaba lennék. Halkan, nagyon halkan felkiáltottam, mire egyik kezét számra tapasztotta. Megpróbáltam ellökni magamtól, de erősebb volt nálam. Két csuklómat összefogta egy kezével, miközben a másikat még mindig elhallgattatásomra használta.
- Soha. Többet. Nem. Akarok. Más. Fiút. Ilyen. Közel. Látni. Hozzád. - sziszegte. Bólintottam, mire elengedett. - Az enyém vagy. - mondta ezúttal mosolyt varázsolva az arcára. Nyomott egy csókot ajkaimra, majd megfordult és kiment a szobából. Hallottam, ahogy letrappol a lépcsőn és kedvesen elköszön anyámtól. Alsó ajkamat erősen beharapva próbáltam elfojtani előtörő zokogásomat, miközben lecsúsztam a fal mentén és összegömbölyödve átöleltem térdeimet.
- A tied. - suttogtam.