 |
| James Taylor - You've Got A Friend |
Egy gyönyörű házban élek Torontó leggazdagabb negyedében. Az iskolában népszerű vagyok. A focicsapat kapitánya a barátom. És én mégis rosszul érzem magam...
Ilyen gondolatok jártak a fejemben miközben a vonaton zögykölődtem iskolai uniformisomban, amibe a járművön öltöztem át. A pályaudvaron úgy tettem, mintha nem vettem volna észre Tyler-t és legjobb barátját, Jason-t, pedig általában egy fülkébe ülünk a vonaton. Ma viszont nem volt kedvem velük menni, így egy hangosan horkoló öreg nénivel és egy folyamatosan az ordító gyerekét szidó anyukával osztoztam egy fülkén. Fejemet az üvegnek döntöttem, miközben bedugtam fülhallgatómat és John Mayer Born and Raised albumát hallgattam. Az út egy és egynegyed óra volt Oakville-ig, ahol iskolám, az Appleby College volt. A 6:25-ös vonatot minden reggel el kell érnem, különben lekésném az első órát.
Az egész utat végiggondolkoztam. Nem értettem, miért kellett ennyire pesszimistának születnem. Vagy talán az évek során alakult ki? De minek a hatására? Vajon annak, hogy apám kiskoromtól fogva alig van itthon az üzleti utak miatt? Vagy csak csupán attól, hogy a tizenhatból körülbelül tizennégy születésnapomat kihagyta, nem is beszélve a Karácsonyokról? Vagy vajon attól, hogy az anyám csak akkor figyel rám, ha valami rosszat teszek, olyankor pedig ordít? Vagy attól, hogy körülbelül egy éve és három hónapja lila és zöld foltok tarkítják a karomat, lábaimat, esetenként a nyakamat, amiket senki nem lát, mert szégyenemben eltakarom őket, Tyler miatt? Vagy azért, mert annak ellenére, hogy az iskolában népszerű vagyok és sokan vesznek körül, valamiért mindig egyedül érzem magam? Valószínűleg, ezek egyben változtatták az örökké boldog lányt, egy, az érzéseit mindenki elől eltakaró, magát boldognak MUTATÓ tinédzserré.
Felkaptam táskámat vállamra és kinyitva a fülke ajtaját otthagytam a nénit, a kisfiút és az anyukáját. Kirángattam fülemből a fülest és elraktam táskámba, a telefonommal együtt. Megálltam a vonat egyik ajtaja előtt, hogy egyből letudjak pattanni, mikor megáll.
- El! - hallottam meg a közelemben egy ismerős hangot. Lehunytam a szemem, nagy levegőt vettem és mosolyt varázsolva arcomra Tyler felé fordultam.
 |
| Jason és Emily |
- Sziasztok. - mosolyogtam rájuk. Tyler nyomott egy puszit arcomra, én pedig Jason és Emily felé fordultam, hogy őket is köszöntsem egy-egy öleléssel. A vonat hirtelen megállt, én pedig egyenesen Tyler karjaiba estem, aki karomnál fogva elkapott, pont megfogva azt a pontot, ami tegnap óta belilult és fájt. Felszisszentem, Tyler pedig pontosan tudta miért. Alig észrevehetően megrázta a fejét, jelezve, hogy senkinek se merjek szólni egy szót se. Kirántottam karomat szorításából, és a vonat ajtaját kinyitva kiléptem belőle. Jason és Emily kézen fogva követtek engem és Tyler-t. Átverekedtük magunkat a tömegen, és végre kiléptünk a fullasztó pályaudvarról. Tyler magához húzott és átkarolta derekam, mintha csak minden rendben lenne köztünk. A pályaudvarról gyalog mentünk az iskoláig, és szerencsére nem kellett részt vennem a beszélgetésben, ami arról szólt, hogy iskola után Tyler, Jason, Emily, Becca, Connor, Stacy és Brad beülnek valahova meginni egy-két italt.
- Te is jössz, El? - kérdezte rám nézve Jason.
- Nem megy ma. Készülünk a hálaadásra. - és nem is hazudtam. Néhány nap múlva hálaadás és segítenem kell összeírni, hogy ki jön el hozzánk a családból és ki ne. A szívem mélyén reméltem, hogy apa hazatud jönni, de ennek a valószínűsége körülbelül kettő az egymilliárdhoz.
- Nem baj, majd legközelebb. - mosolygott rám Emily. - Hálaadás napján is elmehetnénk valahova este. - töprengett.
- Másnap iskola. - emlékeztettem.
- Legfeljebb kihagyjuk.
- Jaja... - bólintottam. Nem volt értelme ellenkezni. Tudtam, hogy úgyis elmegyek, ha nem is önszántamból, de Tyler úgyis elrángatna.
Végre megérkeztünk az iskola elé, ahol ahányan voltunk, annyi felé széledtünk, a különböző órarendek miatt. Beérve a kémialaborba intettem az egymás mellett ülő Stacy-nek és Becca-nak, majd elfoglaltam a helyem Connor mellett.
- Mi van veled, nyúzottnak tűnsz. - suttogta, mikor már elkezdődött az óra és Mr Smulders az oxóniumionról tartott kiselőadást.
- Csak rosszul aludtam. - válaszoltam halványan rámosolyogva.
- Miss Von Owerliv és Mr Emerson óhajtja megosztani az osztállyal is, hogy mégis mi lehet olyan fontos, hogy nem várhat szünetig? - kapta felénk a fejét Mr Smulders.
- Elnézést. - motyogtuk egyszerre Connor-ral, majd villámgyorsan körmölni kezdtünk.
Az egész tanítás alatt nem történt semmi érdekes, azt kivéve, hogy együtt volt testnevelés órám Tyler-rel, aki a focicsapat kapitányaként megengedhette magának, hogy a pálya szélén üljön és szinte levetkőztessen szemeivel. Ez sajnos nem csak nekem, hanem a tanárnőnek is feltűnt, így a fiúk edzettek a novemberi meccsre, a lányok pedig a pálya szélén kocogtak.
- Biztos nem jössz? - kérdezte Emily, miután átöltöztünk a mosdóban és elpakoltuk az egyenruhát táskáinkba.
- Biztos. - bólintottam. - De majd máskor bepótoljuk. Elmehetünk Pickering-be hétvégén.
- Jól hangzik. - mosolygott rám.
- Most rohanok, még lekésem a vonatot, de majd egyeztetünk mindenkivel. Szia. - nyomtam egy puszit arcára és már siettem is le a lépcsőn. Az aulában szó szerint belebotlottam Tyler-be, így tőle is elköszöntem gyorsan, majd futva a pályaudvar felé vettem az irányt, ami bakancsomban kicsit nehezemre esett, de megoldottam. Az utolsó pillanatban ugrottam fel a vonatra, mire bezártam az ajtót már el is hangzott a sípszó és elindultunk. Ezúttal találtam üres fülkét, így abba ültem. Újra bedugtam fülhallgatómat, de ezúttal nem csak zenét hallgattam. A közösségi oldalaimat böngésztem, bár igazán semmi érdekes nem történt. Legalább elütöttem az időt.
Magamban énekelve Ed Sheeran The A Team-jét haladtam az utcában, miközben még mindig az Instagram-ot nyomogattam. Hirtelen felindulásból beírtam a keresőbe a nevet, ami érdekelt. Rákattintottam az első profilra, amit kiadott és kis híján elejtettem a telefonomat. Több, mint hét millió követő. Hamar rákerestem, hogy mitől híres. Vine, YouTube. A meglepődöttségtől már nem is figyeltem hova megyek, csak a készülék képernyőjét bámultam. Ismét elmentem volna a ház mellett, ha nem kiált utánam valaki. A hang irányába fordultam és meglepetésemre Cameron állt a kapu előtt.
- Szia. - mosolygott rám. Ügyetlenül intettem neki. - Csak megakartam kérdezni, hogy jól vagy-e. - bólintottam. - Nincs itt? - nézett a ház felé, majd vissza rám. Megráztam a fejem. - Mindig ilyen? - nem válaszoltam, csak lesütöttem szemeimet. - Tudja valaki? - ismét nem válaszoltam. - Mindegy, a lényeg, hogy jól vagy. Öhm... Csak ennyit akartam. Szia. - mondta, majd megfordult és elindult.
- Cameron. - szóltam utána, mire kérdőn felém nézett. - Híres vagy. - nyögtem ki. Halványan elmosolyodott és visszajött elém.
- Valami olyasmi. - rántotta meg a vállát.
- Mmm... Oké. - bólintottam egy nagyot. - Bejössz? - mutattam a ház felé. Cameron halkan felkuncogott.
- Miért is ne? - válaszolt. Kinyitottam a kaput, majd miután Cameron is bejött, bezártam magunk után. - Szóval... Még suliba jársz? - kérdezte, miközben a macskaköves úton baktattunk a bejárat felé.
- Aha. Tizenegyedikes vagyok. Te pedig... - félbehagytam a mondatot. Nem igazán tudtam, mit kérdezni.
- Csinálom, amit a rajongók szeretnek. - vont vállat.
- Hány éves is vagy? - kérdeztem.
- Huszonegy.
- Ó. Már legális. - bólintottam. Cameron halkan felnevetett. - Most maradj csöndben, nem akarom, hogy anya meglásson. Maradj itt egy picit. - kinyitottam az ajtót és megbizonyosodtam róla, hogy anya nincs abban a nappaliban, amelyikben a felfelé vezető lépcső található. - Gyere. - suttogtam és megragadtam Cameron kezét, hogy magam után húzzam. - Szia anya. - kiáltottam be a földszinten található másik társalgóba, ahol anya éppen telefonált.
- Csss. - csitított el, és szerencsére még csak rám se nézett, mert valószínűleg meglátta volna mögöttem Cameron-t. Magam után húztam Cameron-t a lépcsőn, útközben pedig találkoztunk Jenny-vel. Kérlelőn néztem rá, ő pedig bólintott. Megbeszéltük, nem mond senkinek semmit. Mikor beértünk a szobámba kulcsra zártam magunk mögött az ajtót.
- Bocsánat, csak nem akartam, hogy elmondja Tyler-nek, vagy valami. - magyarázkodtam, miközben letettem táskámat és lehúztam bakancsomat. - Ülj le nyugodtan. - Cameron leült ágyam szélére és nézelődött, míg én elhelyeztem dzsekimet székem háttámlájára. - Kérsz inni valamit? - megrázta fejét.
- Az ott egy gardrób? - mutatott egy félig kinyitott ajtóra. Bólintottam, ő pedig kérdőn rám nézett. Újra bólintottam, miszerint megnézheti. Felállt az ágyról és benyitott a hatalmas gardróbba.
- Azt a rohadt. - csodálkozott.
- A fele még soha nem is volt rajtam. - huppantam le az ágyra. Cameron visszajött és leült mellém. Egy ideig csak csendben nézelődött, majd tekintete megállapodott nyakamon. Összevonta szemöldökeit és elsöpörte hajamat onnan. A hirtelen mozdulattól megijedtem és hátraugrottam. Cameron kikerekedett szemekkel nézett rám, és ekkor jöttem rá, hogy mit néz.
- El... - kezdte, de közbe vágtam.
- Nincs kedved elmenni valahova? - kérdeztem felpattanva és hátat fordítva neki. Előresimítottam hajamat, hogy tökéletesen eltakarják a véraláfutásokat.
- Eleanor, ez nem játék. - állt fel ő is és megragadva karomat maga felé fordított. Ekkor meglátta a karomon lévő lila foltot is. - Van még? - kérdezte.
- Nincs kedved elmenni valahova? - kérdeztem elnézve Cameron arca mellett.
- Eleanor, van még? - emelte fel kicsit a hangját, mire összerezzentem és kirántottam karom kezéből.
- Nincs kedved elmenni valahova? - kiáltottam könnyes szemekkel. Cameron szomorúan nézett és magához húzva megölelt. Szorosan átöleltem derekát és nyakhajlatába fúrtam arcom. Tudtam, hogy nem lenne szabad hamar megbíznom az emberekben, de Cameron más. Tudom, ez igazán tinilányosan hangzik, de az is vagyok, na meg így is érzem. Nem akartam sírni, de mégis zokogni kezdtem. Cameron leült az ágyra és magához szorított, miközben hajamat simogatta.
- Előbb megyek én és majd elkaplak. - mondta Cam, miközben kinyitotta egyik ablakomat.
- Oké. - bólintottam. Az anyám igen sajnálatos módon a nappaliban ült, így nem tudtuk az ajtót használni. Más módszerhez kellett folyamodni, ami értelemszerűen az ablakon kimászás volt. Az ajtó kulcsra volt zárva, így majd mondhatom, hogy elaludtam, vagy hasonlók.
Cam kimászott az ablakon, majd elrugaszkodott egy puffanással földet ért a füvön. Hason. Az ablakon kihajolva, nevetve néztem, ahogy nyüszítve feláll. Na igen, a második emeletről hasra érkezni nem lehetett fájdalom mentes. Én is kimásztam, és egy ideig bizonytalanul néztem lefelé, de miután Cam kitárta karjait, jelezve, hogy elkap, ugrottam. Számítottam rá, hogy nem fogunk talpon maradni, és igazam lett. Ahogy Cameron elkapott, hátraesett, én pedig rá. Hangosan felnevetett, én pedig gyorsan befogtam a száját az egyik kezemmel, de közben én is kuncogtam. Feltápászkodtam és kinyújtottam karomat, hogy segítsek neki felállni.
- Itteni vagy? - kérdeztem, mikor már a King Street-en sétálgattunk a szemerkélő esőben.
- Nem, Kaliforniában élek. Egy barátom Pickering-ben lakik, nála vagyok most egy ideig. Csak nagyon szeretem Torontót, így amíg ő mondjuk zenél, addig én itt sétálgatok. - magyarázott.
- Imádom Pickering-et! - kiáltottam fel.
- Tényleg? - mosolygott.
- Persze. - bólogattam hevesen. - Mikor még nagyon kicsi voltam, apukám gyakran elvitt oda magával horgászni. Most már sajnos nincs ideje, de még elszoktam járni oda a... a barátaimmal. - nehéz volt kimondani ezt a szót. Hiszen nem is voltak igazából a barátaim.
- Szép hely, csak nekem kicsit túl... mesebeli. Érted, mire gondolok?
- Persze. Én meg pont ezért szeretem. Kis mesebeli kikötőváros, ahol... - mondatomat egy hatalmas dörgés szakította félbe, ami után leszakadt az ég.
- Na baszki. - hitetlenkedett Cam, majd magához húzott és dzsekije egy felét kitárta, hogy megvédjen a zuhogó esőtől. Mivel alacsonyabb vagyok nála, így fejemet is betudtam húzni a dzseki alá. Így rohantunk el a legközelebbi bárba. Nevetve csuktuk be magunk után az ajtót, majd Cam mutatott egy üres asztalt a terem leghátsó részén, a sarokban, amit én gyorsan elfoglaltunk. Mindketten levettük dzsekinket és a szék háttámlájára helyeztük őket.
- Mit kérsz? - kérdezte Cam.
- Egy sört. - válaszoltam elővéve telefonomat és megbizonyosodva, hogy nem lett túl vizes.
- Hogyne. Legfeljebb egy almalevet kaphatsz. - nevetett fel, mire kinyújtottam a nyelvem. Cam még hangosabban kezdett nevetni, és annak ellenére, hogy elég zajos volt a kis bár, többen és felénk néztek. Cam a pult felé vette az irányt, ahol rendelt és nemsoká vissza is jött két korsó sörrel.
- Hol marad az almalé? - kérdeztem, majd beleittam a folyadékba.
- Úgy döntöttem, hogy ha már megszöktettelek a házadból, semmi értelme, hogy megtiltsak egy sört. - nevetett. - Habos a szád. - mosolygott rám. Kuncogva lenyaltam a habot. Elég sokáig a bárban ültünk, már elkezdett sötétedni, mikor végül visszamásztam az ablakomon. Még intettem egy utolsót Cam-nek, aki visszaköszönt és már el is indult a kapu felé, futva, nehogy valaki észrevegye. Levettem a kabátomat és a bakancsomat, majd leülve íróasztalomhoz nekiláttam a házi feladatoknak. Halkan szólt a háttérben Bruno Mars, hogy valami hangulat azért legyen. Körülbelül fél órája görnyedhettem a matek könyv felett, mikor hallottam, hogy jött egy üzenetem. Unottan írtam be a kódot, de arcomon egyből mosoly jelent meg, mikor megláttam a feladót.
Lehetségesnek tartom, hogy valaki az éjszaka közepén kövekkel dobálja majd az ablakod,
mert ismét kiakar szöktetni. Csak úgy mondom;)
xx Cam
Lehetségesnek tartom, hogy várni fogom az illetőt.;)
xxx El
- Eleanor! - hallottam meg anyám hangját.
- Jövök! - kiabáltam vissza, majd lezártam telefonom és lementem a földszintre. - Igen? - léptem anya elé.
- Még segítened kell összeírni a vendégeket hálaadásra. - ültetett le a társalgóban található asztalhoz. - Ha gondolod meghívhatod néhány barátodat, akiknek a szülei nem rendeznek partit. Tyler biztosan nem tud jönni, beszéltem az anyukájával, ők is családi vacsorát rendeznek. Amíg megírod a meghívókat én beszélek Jenny-vel. Valószínűleg ő sem lesz itt, így előre kell főznie. - anyám mindig elvesztette az eszét, ha ünnepekről volt szó. - Mi történt a karoddal? - kérdezte hirtelen.
- Ó, ez semmi, beütöttem álmomban. - vontam vállat.
- Vigyázz magadra kicsit jobban. - utasított és már ki is viharzott a szobából, hogy beszéljen Jenny-vel.
Én pedig kezembe vettem egy borítékot és ráírtam az első ember nevét, akit megakartam hívni; Cameron
Dallas.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése