03. - I saw your face in a crowded place, and I don't know what to do, 'cause I'll never be with you.

James Blunt - You're Beautiful 

Utáltam a metrókat. Az állomásokat és a szerelvényeket is. Utáltam a tömeget. Utáltam a temérdek szemetet és koszt. 

- Olyan régen mozdultunk ki mind együtt. - lelkesedett a mellettem ülő Stacy. 

- El mindig lemondja. - mondta hangosan Brad, hogy a metró zörgésén át is halljuk. 

- Van jobb dolga, például, hogy azzal a Cameron gyerekkel lógjon. - horkant fel Tyler. Na igen, persze Tyler fülébe jutott, hogy "valami srác hozta be El-t kocsival". Nem igazán tetszett neki. Az iskolában nem csinált jelenetet, hamarabb elment, mint én, mert elhozták a dédnagymamáját az öregek otthonából, hogy a hálaadást velük töltse, így nem látta, hogy Cam jött értem is. De mi a hátránya annak, hogy népszerű vagy? Kibeszélnek. Így nem csoda, hogy Tyler feldúltan jött át este, és csak annyit mondok, hogy gazdagodtam néhány véraláfutással. 

- Még mindig nem hiszem el, hogy tényleg ismered Cameron Dallas-t. - ugrándozott egy helyben Emily, aki a másik oldalamon ült. 

- Ugye majd bemutatsz neki? - hajolt át Stacy-n Becca. 

- Persze. - mosolyogtam rá.

- Nem. - vágta rá ugyanakkor Tyler, mire mindenki rákapta tekintetét, engem kivéve. - Nem találkozik vele többet. - éreztem tekintetét magamon.

- Nem értem mi bajod, haver. - nézett értetlenül Connor Tyler-re. - Csak haverok.  

- Ja, meg a srác huszonegy éves. Nem tartom valószínűnek, hogy ráhajt El-re. - mondta logikusan Jason. 

- És mi is szeretnénk vele találkozni. - bólogatott Stacy. Tyler dühösen  megrázta a fejét, és többet nem is beszéltünk Cam-ről. 

- Mikor érünk már oda? - kezdett el szenvedni Brad. - Lerohad a lábam. - az összes fiú állt, mert igazán illedelmesek és megengedték, hogy mi, lányok üljünk. Aha, persze. Jól hangzott. Igazából azért ültünk mi, mert ahogy kinyílt a metró ajtaja őrült módjára szaladtunk be mind a négyen, hogy jusson hely. A srácok nem adták volna át a helyüket, legfeljebb Jason Emily-nek. Két pár volt a társaságunkban csupán, Jason és Emily, valamint Tyler és jómagam. Connor és Stacy kapcsolata egy ideig szorosabbra fűződött, mikor Stacy-t dobta az akkori barátja. Connor vigasztalta, mi mással, mint tömény szexszel? Nem voltak együtt, inkább amolyan "barátság extrákkal". Ez tartott körülbelül másfél hónapig, majd véget vetettek ennek, mert Connor elkezdett randizni egy lánnyal. Két hétig jártak, de Stacy-vel ezután már kizárólag barátok maradtak. Brad nagyon ért az egy éjszakás kalandokhoz, tizenhét éves létére már megszámlálhatatlanul sok lánnyal feküdt le. Aztán ott van Becca. Becca már tizenhat évesen is a "nagy ő"-t keresi. Sikertelenül. Egy komoly kapcsolata volt, de az elég rosszul végződött, mert a csaj Becca háta mögött kamatyolni kezdett az exével. Így Becca még várja a megfelelő lányt, akiért megéri küzdeni. 

- Még húsz perc. - válaszolt Jason Brad-nek. 

- Nem vagy valami beszédes. - hajolt közelebb kicsit aggódva Connor. Connor az egész társaságból a legértelmesebb. Persze bírom én a többieket is, de őszintén szólva Connor innen az egyetlen, akire azt mondhatom, hogy a barátom. A lányok közül Becca-val a legszorosabb a kapcsolatom, de már látom, hogyha leérettségizünk, nemigen fogjuk tartani a kapcsolatot. 

- Csak fáradt vagyok. - mosolyogtam rá.

- Mostanában mindig "csak fáradt" vagy. Van valami baj?

- Dehogy, csak fárasztó hetem volt. 

- Akkor jó. - bólintott, majd beszélgetésbe elegyedett Tyler-rel. Jason, Brad és Becca a közeljövőben elképzelhető történelem dolgozatról beszéltek, míg Stacy és Emily rajtam áthajolva tárgyalták meg, hogy "CAM DALLAS OLYAN CUKI WAAA!!!". Sóhajtva hátradöntöttem a fejem a szerelvény üvegének és összébb húztam magamon kabátomat. Csak érjünk már oda végre. 

.:Shawn szemszöge:.

- Hova indulsz? - kérdezte anyu, mikor látta, hogy leveszek egy kulcsot az akasztóról. 

- Csak sétálok egyet. - válaszoltam kinyitva az ajtót. 

- Cam-et meg itt hagyod egyedül? - tudtam, hogy igazából azt akarta kérdezni, hogy mégis mi a francot kezdjen a huszonegy éves haverommal. 

- Alszik. 

- Mihez kellett tegnap délután neki a kocsi? - az anyám mindig is szeretett beleavatkozni mások magánügyeibe, de úgy éreztem, most joga van tudni, hiszen az ő autójáról volt szó. 

- Egy barátjához ment. - mondtam kinyitva az ajtót. - Na, szia. - intettem és már ki is léptem az októberi hűvösbe, nehogy anya még többet kérdezősködjön, én meg véletlen kikotyogjam, hogy Cam éjszaka is elvitte az autóját. Kilépve a kapun elgondolkodtam, hogy merre menjek, végül a kikötő felé vettem az irányt. Szerettem csak ott ülni egy padon és nézni a hajókat, az embereket, a hullámzó vizet. Bedugtam fülhallgatómat és Ed Sheeran-t hallgatva sétáltam a kikötő felé. Szerettem ezt a kisvárost. Nyugodt volt és mintha egy meséből szedték volna ki. Sok helyen jártam már a családommal és a Magcon által egyaránt, de mindig Pickering-et találtam a legszebbnek. Valószínűleg, mert itt van a családom, a barátaim, ez az otthonom. Leültem egy padra és kihúztam a fülhallgatót, hogy halljam a madarakat és a vizet. Nem tudom mennyi ideig ültem ott gondolataimba merülve. Egyszer csak sikításra, majd hangos nevetésre lettem figyelmes, így gyorsan a nem túl messze álló társaság felé kaptam a tekintetem. Körülbelül egyidősek lehettek velem, nyolcan voltak, négy lány, négy fiú. Először csak a sötét hajú fiút figyeltem, aki egy vörös lányt tartott karjaiban és azzal szórakozott, hogy úgy csinál, mintha bedobná a vízbe. A lány sikítva nevetett.

- Connor, tegyél le! 

Ekkor vettem szemügyre mindegyikőjüket. Egy kicsi, szőke hajú lány kézen fogva ácsorgott egy magas, hosszú, sötét hajú sráccal, hangosan nevettek. Egy szintén elég kis növésű, sötétbarna hajú lány összegörnyedve nevetett és egy magas, szőke fiú karjába kapaszkodott, aki szintén röhögött. Először észre sem vettem a gyönyörű szőke lányt, a mellette álló srácot néztem meg előbb. Ő csak mosolygott. És ekkor láttam meg Őt. Nem is nevetett, ez kacagás volt. Ahogy hátrafordult a mosolygós fiúhoz, tekintetünk találkozott, s mosolya lefagyott arcáról. Pár pillanatig csak néztük egymást. Gyönyörű volt. Mintha nem is egy tinédzser lány lenne, hanem egy földre szállt angyal. Megállt a világ. Nem figyeltem senki másra, minden más homályos volt. A pillanatnak az vetett véget, hogy a mellette állós srác átölelte a derekát és súgott valamit a fülébe. Ekkor eltört bennem valami. Hülyén hangozhat, de így volt. A lány megejtett felém egy apró mosolyt, de én felpattantam a padról és elindultam az ellenkező irányba, egyenesen haza. Nem tudtam mi ütött belém. Ahogy hazaértem, felszaladtam a szobámba és megfeledkezve az alvó Cam-ről kicsaptam az ajtót.

- Mi a szar van? - hallottam meg rekedt, fáradt hangját. Mielőtt válaszolhattam volna, már vissza is aludt. Nem értettem, hogy bír ennyit aludni csak egy kihagyott éjszaka miatt. Az előző napot is végigaludta, csak akkor kelt fel, mikor elment ahhoz a csajhoz, de ahogy hazaért aludt is tovább. Ledobtam kabátomat, lerángattam cipőmet, majd magamhoz vettem a dalszöveges füzetemet és egy tollat. És írtam. Leírtam, amit éreztem. Csak úgy jöttek a szavak, a rímek, nem is kellett gondolkoznom.

Oh, you waited so long
Sometimes it's hard to stand out
And you don't have to do anything else
But be yourself, oh

And you, you dressed up so nice
But all I could see was your eyes
And the crowd came and pulled you away
And then you were gone

Oh, yeah

And I don't even know your name
All I remember is that smile on your face
And it'll kill me everyday
'Cause I don't even know your name

Ooh everywhere that I go
I'll see your face and it kills me to know
That you never know what you did to me
And now you were gone, yeah I can't stop thinkin' about you

'Cause I don't even know your name
All I remember is that smile on your face
And it'll kill me everyday
'Cause I don't even know your name

Yeah, I don't even know your name

I'm running, I'm searching
And I don't know where to start
I'm dying my love you punched a hole right through my heart

And I won't stop, stop looking
'Till I hold you in my arms
'Cause I'm running, I'm running I'm running

I'm running, I'm searching

And I don't know where to start
I'm dying my love you punched a hole right through my heart
And I won't stop, stop looking
'Till I hold you in my arms

'Cause I'm running, I'm running I'm running

And I don't even know your name

All I remember is that smile on your face
And it'll kill me everyday
'Cause I don't even know your name

.:El szemszöge:.

Egész nap az a fiú járt a fejemben. Ha szólt hozzám valaki, vagy meg sem hallottam, vagy annyira lekötöttek a gondolataim, hogy nem vettem észre. Nem értettem, miért gondolok rá ennyit. Soha nem éreztem még ilyet. Mikor felpattant a padról és elsietett, mintha kitépett volna belőlem egy darabot és magával vitte volna. 
- Akkor hétfőn találkozunk. - mondta Connor a hálaadásnapi bulizásra utalva, amihez semmi kedvem sem volt, de Tyler úgyis elrángat. Ha sokat ellenkezem valószínűleg szó szerint. Connor megölelte Stacy-t, Becca-t, Emily-t, végül engem, lepacsizott a fiúkkal és eltűnt a tömegben. Emily és Jason követték, majd Brad, Stacy és Becca együtt távoztak. 
- Mi van veled? - kérdezte Tyler, mikor már hazafelé sétáltunk a metróállomástól. 
- Mondtam már. Fáradt vagyok. - motyogtam. 
- El, nagyon jól tudod, hogy észreveszem, mikor hazudsz. - torpant meg. - Cameron miatt van, ugye? - kérdezte mérgesen és megragadta karomat. 
- Tyler, kérlek, engedj el. - suttogtam a földet pásztázva.
- Nem válaszoltál. - sziszegte, hogy ne keltsük fel magunkra a figyelmet. - Cameron miatt van, ugye? - szorítása erőteljesebb lett, én pedig ajkamba haraptam. - Nézz rám, ha hozzád beszélek! - rázott meg idegesen. - Nézz rám! - mondta hangosabban, és ijedtemben ugrottam egy aprót, majd Tyler-re néztem. 
- Nem... Nem Cameron miatt van. - ráztam meg a fejem. - Rossz kedvem van, ennyi. - ráztam meg a fejem. Tyler elengedte karomat. 
- Megyek haza. - mutatott az utcára ahol lakott. - Hétfőn látjuk egymást. Nagyon ajánlom, hogy ne kerüljetek túl közel egymáshoz. - figyelmeztetett, Cam-re utalva. - Szia baba. - mondta és megragadva arcomat közelebb húzott magához, hogy nyomjon egy puszit ajkaimra, majd hátat fordított és befordult az utcájába. Nagy levegőt vettem és konkrétan futottam hazáig. 
- Eleanor! - szólt utánam anya, mikor elindultam felfelé a lépcsőn. 
- Igen? - fordultam felé. 
- Beszéltél az apáddal?
- Ma még nem, miért? - tudtam, hogy miért, annyira tudtam. 
- Hívott, hogy nem tud hazajönni hálaadásra. 
- Oké. - bólintottam. - Anya, a srácokkal elszeretnénk menni hétfőn este valahova.
- Tyler ott lesz? - kérdezte. Mindig ez volt az első kérdése. Ha Tyler nem lenne ott, én sem mennék, hahó! Na meg anyám azt sem tudta, hogy az, hogy Tyler ott van, nem jelent semmit. Múltkor is ott volt, de körülbelül egész este nem láttam. Azelőtt is ott volt, és lám! Egy másik lányt fogdosott. 
- Igen, ott lesz. 
- Akkor mehetsz. - már indultam volna fel, mikor anya feltett egy újabb kérdést. - Ki az a Cameron Dallas és Shawn Mendes? Láttam a nevüket a listán.
- Azt mondtad meghívhatom néhány barátomat. 
- Igen, persze, de még nem hallottam felőlük.
- Tényleg? Biztos vagyok benne, hogy már meséltem róluk. - annyira könnyen átlehetett verni az anyámat. 
- Ó, hát jó. - bólintott, majd eltipegett magassarkúiban, valószínűleg, hogy leordítsa tegyük fel a kertész fejét, mert ősszel lehullanak a kertben lévő növények levelei. Nem vicc, volt már rá példa. Felmentem a szobámba, ahol Jenny tevékenykedett. 
- Miss Eleanor, kimostam a szennyest, ahogy kérte. Bepakoltam a gardróbba. 
- Köszönöm Jenny. - mosolyogtam rá. 
- Miss Eleanor, nem akarok beleavatkozni, de mostanában mintha gondok lennének ön és Mr Tyler között. 
- Köszönöm az aggodalmat, de nincs semmi gond. Csak kicsit stresszes volt ez a hét. 
- Akkor jó. - bólintott Jenny. - És ez megint csak nem tartozik rám, de az a fiatal ember, akit múltkor felhozott...
- Cameron-nak hívják, egy nagyon jó barátom. - mosolyogtam ismét Jenny-re, miközben levettem kabátomat és bakancsomat. - És megkérném, hogy ne szóljon róla senkinek, hogy itt járt, rendben?
- Igenis, Miss Eleanor. - bólintott, majd kiment a szobából. 
Leültem íróasztalomhoz, elővettem egy papírt és egy ceruzát, majd rajzolni kezdtem. Megpróbáltam felidézni minden egyes kis arcvonását, és három óra tökéletesítgetés után, elfogadható portré készült a kikötőnél ülő fiúról.